A nagy farokátverés, avagy az indokínai patkányhadjárat

Történelmi bulvár a francia gyarmatbirodalom aranykorából.

Különös, mondhatni unortodox állattenyésztésre került sor a múlt század fordulóján Hanoiban, Tonkin fővárosában. Történt ugyanis, hogy az akkoriban francia fennhatóság alatt álló indokínai gyarmat (mai nevén Vietnam) élére 1897-ben új főkormányzót neveztek ki Paul Doumer személyében. A pénzügyminiszterként megbukott párizsi politikus hatalmas ambícióval érkezett a délkelet-ázsiai francia protektorátus fővárosába (Hanoi) és vetette bele magát a gyarmati munkába. Látványos és gyors eredményekkel igyekezett megalapozni visszatérését a francia politikai életbe. (Ez többé-kevésbé sikerült is neki, mivel később ismét pénzügyminiszter lett, az 1930-as évek elején pedig francia köztársasági elnökké választották. Elnöki megbízatása azonban nem tartott sokáig: alig egy évvel hivatalba lépése után merénylet áldozata lett.)

21.-Paul-Doumer-Governor-General-774x1024
A főkormányzó

Tonkinban főkormányzói tevékenysége kezdetén új, „gyarmati” adórendszert vezetett be. Ennek egyik lényegi eleme volt, hogy „ösztönözte” az ópiumfogyasztást. Egész pontosan: kötelező fogyasztási kvótát írt elő a helyi (vietnami) lakosság számára. Az addig nem különösebben elterjedt mákony viharos gyorsasággal terjedt az őslakosok körében. Az ópiumfogyasztás „adóztatása” a gyakorlatban azt jelentette, hogy aki nem volt képes fizetni a folyamatosan emelkedő sarcot, az rövid úton „csődbe ment” elvesztve földjét, házát és nincstelen gyarmati „napszámos” lett a kolonializmus legnagyobb dicsőségére. A függővé tett vietnami tömegek senkit sem érdekeltek, mert a kor általános gondolkodásmódja szerint az ázsiai alacsonyabb rendű a fehér embernél. Bármi áron is, de Doumer főkormányzói ciklusának végére Francia-Indokína az adóbevételeinek közel egyharmadát az ópiumból húzta.

hanoi_opium
Ópiumszívók

A főkormányzó nem pusztán gazdaságilag „rakta rendbe” gyarmatát, hanem a francia kultúrfölénynek is „hangot kívánt adni”. Márpedig, mi más jelképezhette volna jobban a fehér ember felsőbbrendűségét, mint a csatornázás és a folyóvíz-öblítéses wc. Rohamtempóban megépíttetett Hanoiban egy közel 15 kilométer hosszúságú csatornarendszert a Vörös folyóig: egy jó minőségűt a francia negyed alá és egy szűkebb, afféle vízlevezető csövet a város egyéb területeinek. A beruházás nem várt mellékhatásokkal járt.

Az még hagyján, hogy az esős évszakban a folyó felől visszaáramlás keletkezett a csatornában, magyarán hetekig, ha nem hónapokig pangott az ürülék a helyiek lakta városrészek alatt. A nagyobb gond az volt, hogy a csatornarendszer – az eredeti funkcióján túl – ideális élő- és szaporodóhelyet biztosított a patkányok számára.

A rágcsáló-populáció gyorsan növekedett. Az éhes patkányok rövidesen dézsmálni kezdték a francia negyed éléskamráit is. Míg a gekkók ciripelése belefért a gyarmati lét máig nosztalgiával emlegetett hangulatába, a főúton rohangáló patkányok visítozása már semmiképpen sem.

hanoi_anno
Hanoi belvárosa anno

1902 tavaszának közepére fordult válságosra a helyzet Hanoiban. Nem lehetett késlekedni tovább, napok alatt meg kellett kezdeni a patkányok módszeres irtását. És mivel az elképzelhetetlen volt, hogy a francia gyarmati közrendészet hófehér egyenruhás alkalmazottai személyesen vegyenek részt a véres hadjáratban, helyi erőkből szervezték meg a patkányirtó-kommandókat. Egy centet fizettek minden megölt patkány farkáért. Ha többet adtak le a hatóságnak, akkor többet is kerestek (márpedig, sok minden volt a csatornákban, csak patkányhiány nem). A gyarmati adminisztráció által vezetett fizetési kimutatásokból döbbenetes mértékű vérengzés képe bontakozik ki – olvasható a francia kolonalizmus történetét kutató Michael G. Vann tanulmányában.

1902. április 26-a és május 1-je közé eső első vadászhéten a patkányfogók 7985 patkányt öltek meg – naponta ezernél is többet. S ez csak a kezdet volt. Május 30-án már 15 041-et öltek meg, és június közepéig állandósult a napi 10 000-es ráta. Június 12-én pedig 20 114 döggel állították be a rekordot. Július végén a napi farokleadások lendülete ugyan megtört, de nem az áldozatok hiánya, hanem a patkányvadászok vitái miatt. Egyre nehezebben lehetett ugyanis teljesíteni az elvárt „penzumot”. A „szőrös dögök” visszahúzódtak, egyre mélyebbre kellett utánuk menni a csatornában. A gyarmati hatóság így két centre emelte a „vérdíjat”, majd pár hónappal később ezt is megduplázta. Tehette, mert az ópiumbevételekből futotta rá bőven, és csakugyan, mintha kevesebb patkány flangált volna a francia negyedben.

hanoi_nyito
Korabeli képeslap

Fényes diadal! Legalábbis, annak tűnt, míg elő nem bukkant Hanoi széles főútján az első jól megtermett, farok nélküli patkány. Majd még egy, és aztán egyre több.

A gyarmati adminisztráció azonban csak akkor fogott gyanút, hogy talán mégsincs minden rendben a patkánykérdés végső megoldásával, amikor sorra kapták a bejelentéseket a városban grasszáló farkatlan dögökről. Az történt, hogy a helyi patkányölő-kommandók rájöttek arra, hogy a kiirtandó csőlakók tulajdonképpen tartós jövedelemforrást jelentenek. Megölésük helyett egyszerűbbnek tűnt levágni a farkukat és elengedni őket, hadd szaporodjanak. Sőt még jobb tenyészteni őket. A farkukért. Néhány tenyésztelepet felszámoltak ugyan, de az nem sokat számított, ahogy az irtás sem.

Paul Doumer úgy hagyta ott a gyarmatokat 1902 végén, hogy méltó és maradandó nyomot hagyott maga után, (regnálása alatt épült fel többek között a Long Bien híd a Vörös folyó fölé, amely utóbb a vietnami háborúban az amerikai bombázók kedvelt tájékozódási- és egyben célpontja is volt). Azt azonban bizonyosan nem sejtette, hogy a csatornaépítése hatására úgy megnövekszik Hanoiban a patkánypopuláció, hogy még az 1990-es években (évi 50-55 milliós irtás ellenére) sem tudták megfékezni a rágcsálókat.

Doumer_hid
A kormányzói sikerhíd

Az már tényleg csak hab a tortán, hogy ne mondjuk, francia krémes, hogy a patkányfarkak „kreatív könyvelésének” módszerét később átvették Franciaországban is (ha csak nem „találták fel” újra). Legalábbis egy, a hanoira kísértetiesen emlékeztető párizsi patkányfarmról számolt be a Budapesti Hírlap 1934. augusztus 2-án. Vagyis, ma már akár történelmi tapasztalatnak is mondható, hogy ahol bármiféle szabályzást levágott állati testrészek, lábak, fülek vagy farkak hatósági bemutatásához kötnek (mint teszi ezt idén május végi rendeletében a magyar kormány), ott senki ne csodálkozzon, ha féllábú dolmányos varjú vagy félfülű róka kerül elé.

(Fotók: Les images d’autrefois du Vietnam)

Kövessen minket Facebookon!

Ossza meg a cikket

Ne maradjon le, kövessen minket YouTube-on is!

Hozzászólások

Videók

Szívesen olvasna hasonló cikkeket? Csatlakozzon Facebook-csoportunkhoz!