Rabszolgamunkában készülnek Magyarországon a nyugati luxusmárkák?

A magyar könnyűiparban semmivel nem jobb a munkavállalók helyzete, mint a Távol-Keleten – állítja egy friss kutatás.

Az egykor szebb napokat látott magyar ruházati ipart azok az ország szegényebb régióban található vállalkozások tartják felszínen, amelyek 90 százaléka kevesebb, mint 9 főt foglalkoztat. Az összesen 18 ezer dolgozónak munkát adó cégek 75-80 százalékuk külföldi megrendelésekből él és bérmunkát végez – tudható meg a Tudatos Vásárlók Egyesülete által készített és a Friedrich Ebert Stiftung támogatásával megvalósult, Gulyás Emese és Béládi Olívia jegyezte kutatásból.

A magyar ruházati szektor többnyire nyugat-európai luxus és felső kategóriás márkáknak dolgozik.

Akiknek dolgoznak

Adidas*, Afibel, Alver, Baltic, Baumler, Budmil*, Cacharel, Carven, Catimini, Chloé, Christian Dior, Country Line, D&G, Daniel Hechter, Ego*, Elegance Paris, Escada, Faconable, Frencys, Gerry Weber, Gucci, Kenzo, Kookai, Lafuma, Lambretta, Levi’s*, Lodenfrey, Loreal, Lousi Féraud, Marc Cain, Marc Jacobs, Max Mara*, Missoni, Moschino, Nordstorm, Nubia, Outsinger, Paul Costelloe, Polka, Rodier, Schneiders, She, St. Emile, Steinbook, Stella McCartney, Strenesse, Thilde, Tommy Hilfiger, Vodabox, Willy Supper, Yves Saint Laurent.

(* pár éve kivonult a bérgyártói piacról)

A vastag pénztárcát igénylő termékeket 600-700 forintos órabérért güriző munkások készítik.

Ez az összeg nem éri el a KSH által meghatározott létminimumot, a dolgozók anyagi helyzete a szegénység felé tendál – ezt jelzik a halasztottan fizetett közüzemi számlák, a nem megfelelő minőségű élelmiszerek fogyasztása, vagy az álomként sem reális, soha sem valóra váló nyaralás.

A munkavállalók körülbelül 90 százaléka nő.

A kiöregedés, az utánpótlás és a szakemberek hiánya, a közmunka felszívó ereje még tovább ront a helyzeten: a szakmának nincs presztízse, minimálbér a fizetség, miközben az elvégzett feladatok komplexek és precizitást igényelnek.

A ruhaiparban dolgozók munkakörülményeinek javításáért küzdő szervezet, a Clean Clothes Campaign a régióban végzett 2014-es kutatása is rávilágít arra, hogy miközben az Európához kötött pozitív imázs (Made in Eu), az EU-n belüli adózási kedvezmények, a szállítási és logisztikai okok miatt

a poszt-szocialista országokban gyártják a nyugat-európai divatcégek termékeit, a dolgozók bére ugyanúgy nem éri el a tisztességes megélhetéshez szükséges minimumot, mint Ázsiában.

A kutatók a munkavédelmi hatóságokhoz közérdekű adatigénylést nyújtottak be és sajnos minden esetben hiányosságokkal szembesültek: ezek zömében balesetvédelemmel, illetve különböző munkavédelmi eljárásokkal voltak kapcsolatosak. Az általuk megkeresett szakértők benyomása alapján a szektort egyre kevésbé ellenőrzik, amit nagyrészt a munkaügyi ellenőrzések állami rendszere átalakításának tulajdonítanak. A terepmunka kiderítette, hogy a dolgozók ha kapnak is védő- vagy munkaruházatot és valamiféle orvosi ellátást is, de például a nyáron kialakuló 35-42 fokos hőmérséklet ellen nem tudnak mit tenni. Klímaberendezés szinte sehol sincs – annak költségét nem vállalják fel a munkáltatók.

A kutatásból az is kiderül, hogy ágazati szinten nincs önálló szakszervezeti képviselete a ruházati dolgozóknak és ágazatspecifikus állami támogatási formában sem részesül az iparág. Pedig az államtól vagy az önkormányzattól képzési vagy/és foglalkoztatási támogatástis  igényelhetnének, valamint a megváltoztatott munkaképességűek foglalkoztatása után is járna támogatás a pályázó cégeknek.

A csapdahelyzet nyilvánvaló: a bérek emelése miatt továbbállnának a megrendelők, és bár évtizedes kapcsolatok fűzik ide a jeles márkákat, a környező országokban a leépítés helyett fejlesztik az iparágat, miközben a bérmunka nem kerül többe, mint nálunk.

(Az illusztrációként közölt képeket a Fortepantól kölcsönöztük.)

 

Kövessen minket Facebookon!

Ossza meg a cikket

Ne maradjon le, kövessen minket YouTube-on is!

Hozzászólások

Videók

Szívesen olvasna hasonló cikkeket? Csatlakozzon Facebook-csoportunkhoz!