Csak a szörnyeteg röhejes A szépség és a szörnyetegből

A Szépség és a szörnyeteg semmi többet nem ad annál, hogy megint itt van a Szépség és a szörnyeteg, de nem tudunk rá haragudni.

Sokkal-sokkal rosszabb filmre számítottam, mikor beültem a Szépség és a szörnyetegre, de valahol a harmadánál már azt figyeltem, hogy sokkal-sokkal jobb is lehetne ennél. Az eredeti rajzfilm sokak szemében valóságos szent klasszikus, ami érinthetetlen, ezért olyan alázatos óvatossággal nyúltak hozzá, hogy végül szinte képkockáról képkockára újragyártották az 1991-es rajzfilmet.

A baj ezzel annyi, hogy a játékidő viszont majdnem ötven perccel hosszabb a réginél. Az első egy órában még jópofa volt ugyanazt újra látni élőszereplőkkel és agyoncicomázott számítógépes effektekkel, de

a végefele már gyakran az órámat nézegettem.

A történet ugyan kapott egy új mellékszálat, de az végül szó szerint ÉSZREVÉTLEN MARAD a szereplők számára, tulajdonképpen ki lehetne vágni a filmből anélkül, hogy nyoma lenne. Míg a tavalyi Dzsungel könyve bőven tudott eleget hozzátenni az alapanyaghoz, ez most túl bátortalan lett ahhoz, hogy azt érezzem, volt létjogosultsága.

1-PSLtU4pv5zBYWm8lfPif2Q
Szinte képkockáról képkockára

Pedig ha őszinte akarok lenni, van neki, csak éppenséggel nem feltétlen valódi filmélményként: a 2017-es Szépség és a szörnyeteg inkább egy audiovizuális trükk, egy nagyszabású mutatvány, mely során életre keltenek egy rajzfilmet. Ezt pedig nagyon ügyesen teszik, le a kalappal: az összes eredeti dalt feldolgozták, és enyhén modernizálták, a színészek, a díszletek és a jelmezek pedig egy az egyben

úgy néznek ki, mintha a rajzolt verzió elevenedett volna meg.

Valahol elképesztő, hogy egy élőszereplős filmet el tudtak úgy készíteni, mintha egy rajzfilmet restauráltak volna, néhol még a párbeszédek és a koreográfiák is hasonlók. Ehhez persze a színészek is sokat hozzátettek a végig túljátszott, színpadias alakításokkal. Mivel a Disney-reneszánsz rajzfilmjei amúgy is a színpadi musicalek stílusát idézik, ez IMAXben már teljesen olyan volt, mintha egy rongyrázós darabot néznék a Broadwayen.

rs_1024x706-161104092235-1024.Beauty-and-the-Beast.4.ms_.110416
A megelevenedett tárgyak néznek ki a legjobban.

Ettől viszont még biztos, hogy nem kell haragudni rá: a dolgát teszi, méghozzá becsülettel, aki attól félt, hogy az alkotók esetleg meggyalázzák az eredeti verziót, mindenképp pozitív csalódás lesz. Ha megelégszünk annyival, hogy újra megnézzük a jól ismert Szépség és a Szörnyeteget, csak közben a szemünket és a fülünket dollármilliókkal cirógatják, nem fogunk csalódni.

Az egyetlen, ami csalódás volt vizuális téren, az szomorú módon épp a Szörnyeteg volt, akinek rengeteg alkalommal történnek megmagyarázhatatlan dolgok az arcával, és néha az élő szereplők sem tudnak mit kezdeni jelenlétével, darabos mozgásával.

Öt percig sírva nevettem, amikor ezt a pofát először megláttam,

de ezen kívül tényleg minden szemkápráztató volt.

beautyandthebeast-beast-window
Majdnem minden jól néz ki, csak pont a Szörny nem.

Ha akkora újragondolást várunk, mint az élőszereplős Dzsungel könyve, akkor viszont csalódni fogunk: ez most egy kényelmes pénzcsináló, ami úgy teszi a dolgát, hogy tulajdonképpen nem lehet belekötni. Az már inkább aggasztó, hogy ebből láthatóan trend lesz, és a Disney tényleg azzal tervezi tölteni a következő pár évet, hogy élő színészekkel eljátszatják, amit már egyszer lerajzoltak.

Az elkövetkező években érkezik a 101 kiskutya, a Dumbo, a Pán Péter és az Oroszlánkirály feldolgozása is, szóval minden évre jutni fog egy újragondolt Disney-rajzfilm. Kérdés, hogy meddig leszünk hajlandók újra pénzt adni  valamiért, amit gyerekként már rongyosra néztünk.

Kövessen minket Facebookon!

Ossza meg a cikket

Ne maradjon le, kövessen minket YouTube-on is!

Hozzászólások

Videók

Szívesen olvasna hasonló cikkeket? Csatlakozzon Facebook-csoportunkhoz!