Ledobálta őket a panel tetejéről – a miskolci hármas gyermekgyilkosság

Kohányi Ferencet elhagyta a felesége, ezért úgy állt bosszút rajta, hogy három közös gyereküket felvitte a tetőre, és sorban ledobta őket. Az egész családot ki akarta irtani, de már nem bírt várni, így menekült meg a legidősebb fiú. Feleségével úgy bánt, mint egy rabszolgával, az utolsó szó jogán is őt hibáztatta. A magyar kriminalisztika történetében páratlan hármas gyermekgyilkosság 1981 júliusában történt.

“Magyarázatot még napokkal az események után sem lehet találni arra, ami július 11-én, szombaton, Miskolcon, az Avasi lakótelep déli részén történt. Az Engels utca (ma Szentgyörgy út – a szerk.) egyik tízemeletes házának tetejéről Kohányi Ferenc 30 éves kazángépész segéd, miskolci lakos, néhány perccel este 8 óra előtt a mélybe vetette három gyermekét; a 3 éves Annát, a 7 éves Istvánt és a 8 éves Attilát; mind a három gyermek szörnyethalt. A család negyedik gyermeke, a 10 éves Ferenc, a véletlennek és a szerencsének köszönheti megmenekülését.”

– olvasható a Népszabadság 1981. július 14-i számában. A jelenetet több szemtanú is látta, akik a magasból érkező kiabálásra és sikoltozásra figyeltek fel. A szemközti ház lényegesen magasabb ponton áll, így a felsőbb emeletekről is láthatták, mi történik szemben a tetőn. Kohányi Ferenc megjelent a három gyerekkel, a szellőztető kémények mellett, az alig 30 centiméter magas párkányhoz vezette őket, és valamennyiüket leültette, háttal a mélységnek. (Hogy mennyire volt nehéz kijutnia a tetőre? A Szentgyörgy úton található tízemeletes tetejére nekünk fél percig sem tartott, amikor elmentünk a 36 évvel ezelőtti hármas gyermekgyilkosság helyszínére. Egy lakó meg is kérdezte tőlünk, hogy leesett valaki?)

kohanyi_avas2
Szemben a tízemeletes (fotó: Kecskeméti Dávid)

Innentől kezdve felgyorsultak az események. Akik egyáltalán fel tudták fogni, mi készül, azonnal értesítették telefonon a rendőrséget.

Ötvös Zoltán bűnügyi technikus éppen egy kollégáját vitte haza, amikor elhaladtak a tízemeletes panelház mellett. A ház kapuja előtt ekkor már kisebb tömeg gyűlt össze, ezért megálltak, hogy megnézzék, mi történt. A gyerekek ott feküdtek, az alacsony, széles vállú Kohányi Ferenc pedig mellettük állt. Schmidt Attila Gyilkosok és áldozatok című 1987-ben megjelent könyvében az írja, a férfi a virágok közé dobott gyerekeihez lépett, és zsebkendővel letakarta a legkisebb, Anna arcát, miután pedig látta, hogy Attila szája habzik, csendesen megszólalt: “Hozzanak vizet.” Közben az URH-s rendőrkocsi és a mentők is megérkeztek. “Maga tette?” – kérdezte a rendőrkocsiból kiugró őrmester Kohányitól, aki a vállát vonogatva csak annyit felelt: “Én. Megtehettem, én vagyok az apjuk.”

A 8 éves Attila még élt, őt mentő vitte el, de mire a kórházba értek, már nem az ambulanciára, hanem a prosecturára kellett vele menni.

“Nem kertelek, én megmondom az őszintét, ki akartam irtani az egész családomat.”

Kohányi Ferencet előzetes letartóztatásba helyezték, és még aznap este megkezdték az ügy kivizsgálását, amivel Kokavecz László rendőr alezredest bízták meg. “Egykedvű, flegma figura volt, aki megrántotta a vállát: ezt tettem és kész” – jellemezte a Resetnek a férfit Solymosi István ny.r. alezredes, aki nyomozóként vett részt az ügyben. Arra a kérdésre, hol van a negyedik, legidősebb gyereke, Kohányi azt válaszolta, hogy nem tudja. Délután elküldte, hogy hívja haza az anyját, de Feri azóta sem jelentkezett. Három gyerekét azért dobta le a tetőről, mert meg akarta bosszulni a feleségét, aki elhagyta, ráadásul a gyerekeket is magával akarta vinni. Kohányi saját maga mondta, hogy az egész családot ki akarta irtani, Feri csak azért maradt életben, mert nem volt otthon.

“Ha nem fognak el, megkerestem volna, akárhol is bujkál. Az asszonyt megfojtottam volna. Csak nem képzelik, hogy feljött volna velem a tetőre?”

Kohányi azt vallotta, ezek után öngyilkos akart lenni, de mivel “nem végez félmunkát”, nem ugrott le a tetőről, miután ledobta három gyerekét (Attila el akart menekülni, de az apja utánaugrott és visszahozta).

Kohányi azt is szerette volna, hogy felesége a szemközti házból lássa, mit tesz a gyerekeikkel, de a nő a nagyszüleinél volt. A férfi a tárgyaláson azt mondta, este már tudta, hogy Anna nem fog átjönni és “Ferike is elcsavargott valamerre”. Már nem bírta tovább, felöltöztette a gyerekeket, és azt mondta nekik, felmennek a tetőre körbenézni. Szerinte nem sejtettek semmit, a legkisebb még meg is nézte magát a tükörben, mielőtt beszálltak a liftbe. A tárgyaláson elmondta, hogy miután felértek a tetőre, átkiabált felesége új élettársának anyjához, hogy küldje át Annát.

Csak azért élte túl, mert megszökött

Legidősebb fiát, Ferencet még a gyilkosság estéjén megtalálták Miskolc-Tapolcán. A tízéves fiú a rendőröknek azt mondta, nem hitte, hogy az apja megteszi, pedig gondolhatta volna. Miután ugyanis az anyjuk elköltözött, egyszer arra kérte őt az apja, hogy igyon bele a rumba, hátha felesége megmérgezte. Olyan is volt, hogy őt és öccsét, Istvánt egy zsinórral kötözte össze, majd azt mondta nekik, ami július 11-én aztán meg is történt: felmennek a háztetőre és ledobálja őket. A gyerekek ezt nem mondták el senkinek, mert féltek, és másnapra már azt hitték, az apjuk úgysem tenne ilyet.

Kohányi július 11-én ráparancsolt a legidősebb fiára, hogy menjen el az anyjához és hívja át. Még azt is elmondta, miért, és Ferenc valószínűleg pont emiatt menekült meg. Kohányi ugyanis közölte, hogy az anyjukat megfojtja, őket pedig ledobálja a tetőről. A fiú ezután szökött el Miskolc-Tapolcára, ahol egy ott lakótól tudta meg, mi történt, amióta ő eljött otthonról.

kohanyi_otvos
Ötvös Zoltán a hármas gyermekgyilkosság helyszínén, 36 évvel később (fotó: Kecskeméti Dávid)

“Mindent megtettem, a rabszolgája voltam”

A megrontásért, garázdaságért és önbíráskodásért már büntetett Kohányi Ferenc 1970-ben kötött házasságot B. Annával. Négy gyerekük született, így kaptak az Engels utca 75-ben egy háromszobás tanácsi bérlakást a II. emeleten, ahova 1980 decemberében költöztek be. A férj és a feleség kapcsolata megromlott, a veszekedéseket a szomszédok is gyakran hallották. Egyikük azt mondta, sokszor ébredtek arra, hogy “visít az asszony, jajveszékelnek a gyerekek”. A szomszéd ilyenkor párnát tett a fejére, hogy ne hallja a ricsajt. Zavarni zavarta őket Kohányi viselkedése, de “az ő dolguk volt.”

Felesége – akit férje dolgozni sem engedett – 1981 tavaszán, vagyis pár hónappal beköltözésük után döntött úgy, hogy elköltözik a lakásból, miután a játszótéren  megismerkedett egy, a szemközti panelban élő B. Györggyel. A férfi özvegy volt, mert felesége öngyilkos lett, leugrott az emeletről. Maradt utána öt gyerek, a férfi pedig azt mondta Kohányi feleségének, hogy szüksége lenne egy olyan asszonyra, aki nevelné az övéit is. Amikor Kohányi március végén három napra elment pálinkát főzni, felesége a legkisebb kislánnyal, Annával költözött át a szemközti házba. Az új élettársnak viszont éppen kétéves börtönbüntetésre kellett bevonulnia, a 26 éves B. Anna így gyakorlatilag védtelen maradt.

De miért szült négy gyermeket egy olyan férfinak, akiről ő maga mondta a rendőrségen, hogy azóta iszik, mióta csak ismeri? “Mert nagyon szerettem őt. Bíztam benne, hogy megjavul. Reméltem, hogy legalább a gyerekekre tekintettel lesz. Mindent megtettem, a rabszolgája voltam. Nem sikerült változtatni rajta” – mondta Schmidt Attilának, és azt is hozzátette, György udvarias és kedves volt, míg férje keményen ivott és durván bánt vele.

A gyerekeket azért hagyta a férjénél, mert tudta, hogy Kohányi akár erőszakkal is el fogja vinni őket. Amikor a legkisebb, Anna az anyjánál volt, például azzal fenyegetőzött, hogy ha nem kapja vissza, megöli az egész családot. Ami a gyámhatóságot illeti, Kohányiné azt állította, a tanácsnál azt mondták neki, hogy adja be a válókeresetet, és majd a bíróság dönt a gyerekek sorsa felől. A Miskolci Városi Tanácsnál viszont senki sem tudott arról, hogy a nő kérte volna a gyerekek állami gondozásba vételét.

Kriminalisztikai szempontból a gyermekgyilkosság tipikusan női elkövetési magatartást feltételez, mivel a saját gyermekük megölésében többnyire az anyák az elkövetők. A férfiak részvétele inkább tettestársként jelenik meg gyakrabban. Példa erre a korszakból a Kajtár család, akik Budapesten a XV. kerületben fűtetlen szobában tartották télen gyermekeiket, a legkisebb pedig az éhezés és a fagy miatt életét vesztette. A férfi elkövető estén gyakori a szexuális indíttatás, mint Bencsik László Tibor esetén, aki 1982. január 26-án Újpesten egy Rózsa utcai panelház liftjében szexuálisan bántalmazta a 8 éves Kreibich Tamást, majd a liftháznál megfojtotta. Amikor a feleség iránt érzett bosszúról van szó – vagyis Kohányi ügyénél is  -, érdemes a médiahatásokat is vizsgálni. Hiszen éppen 1981. február 20-án hozták nyilvánosságra Georgia állam fővárosának, az atlantai rendőrségnek a nyomozói, hogy egy ismeretlen sorozatgyilkos már 19 afro-amerikai, 18 év alatti gyermeket ölt meg. Erről az esetről a magyar sajtó is sűrűn írt a Kohányi által elkövetett többszörös emberölések előtt, így feltehetően Kohányi is találkozott az újságokban a történettel, amely képzeletét felélénkíthette, illetve ötletet adhatott a nőn való bosszúálláshoz. Ugyanakkor nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a rendkívül elmérgesedett együttélési helyzetből fakadóan esetlegesen nem is lehetett volna lehetősége a feleségével négyszemközt maradnia, hogy az emberölést végrehajtsa – mondta a Resetnek Bezsenyi Tamás kriminológus.

A feleséggel kapcsolatban azért fontos kérdések ezek, mert miután a hármas gyermekgyilkosságnak az egész országban híre ment, a közvélemény egy része Kohányi Ferencné ellen fordult. “Ő a bűnös, miért hagyta el a családját? Ha ez nem történik meg, a férje nem válik gyilkossá.” A gyerekek temetésén állítólag rendőröknek kellett védeni a gyászoló anyát.

Érdemes azért belepillantani az asszony korábbi életébe is. Az iskolában veszélyeztetett gyerekként kezelték, az általános iskola négy osztályát hét év alatt végezte el, apja ivott és többszörösen büntetett előéletű volt. Anyja megrokkant, teljes kiszolgáltatottságban élt férjével, lányuk pedig gyakorlatilag ugyanígy élt Kohányival, miután alig tizenhat évesen feleségül ment hozzá. A fiatal B. Anna írni-olvasni is alig tudott, Miskolc környékén, tanyaszerű környezetben élt, a világ dolgaiban teljesen tájékozatlan volt. Házasságuk után egy “vizes odúban éltek”, férje birtoklási mániája miatt annyi volt a feladata, hogy nevelje a gyerekeket és szolgálja az Urát. Miután beköltöztek Avasra, kinyílt előtte a világ, elkezdett kettéválni az élete: napközben kellemes beszélgetés a parkban, este pedig pofonok a férjétől, aki naponta nem elhanyagolható mennyiségű sörrel és egy liter rummal figyelt a megfelelő folyadékbevitelére.

Kohányiné az elköltözése és a tragédia között napi kapcsolatban volt a gyerekeivel, főzött nekik. Férje először késsel támadta meg, hogy visszakényszerítse magához, de olyan is volt, hogy azzal fenyegette, sósavval önti le.

A hozzátartozókat mi egyáltalán nem akartuk megkeresni a 36 évvel ezelőtt történtekkel kapcsolatban. Ferenccel szemben – aki egyetlen Kohányi-gyerekként túlélte – később volt büntetőeljárás, vagyon elleni bűncselekményt követett el, Solymosi István úgy tudja, azután el is költözött a megyéből. Ezzel a névvel valószínűleg nem lehetett könnyű, még az átlagember is felkapta rá a fejét.

Igaz, hogy a miskolci hármas gyermekgyilkossági ügy már nem ma történt, de páratlan a magyar kriminalisztika történetében. Ehhez képest az ítélet végrehajtása, illetve Schmidt Attila könyve óta nem foglalkozott vele a média. Mindazonáltal meglepett minket, hogy még a Borsod-Abaúj Zemplén Megyei Rendőr-főkapitányságon sem emlékeztek az esetre, azonban ez részben egy új rendőr generációnak, illetve más későbbi súlyos élet elleni ügyek tükrében nem meglepő. Az ügyet vizsgáló Kokavecz László r. alezredessel természetesen szerettünk volna beszélni, de a rendőrség nem tudta megtalálni és mi sem jártunk nagyobb sikerrel. Annyit tudtunk meg, hogy már közel jár a kilencvenhez, és egészségi állapota megromlott.

Nem elmebeteg

A tárgyaláson a fogalmazó papírt és ceruzát adott a vádlottnak, a bíró pedig megkérte, hogy rajzolja le, milyen sorrendben ültette le a gyerekeket. Elmondta, hogy úgy, ahogy ültek, abban a sorrendben felemelte és a mélybe dobta őket. Annával kezdte, mert állítása szerint őt szerette a legjobban.  “Hát…amíg hármat számolok” – felelte a vádlott arra a kérdésre, mennyi ideig tartott három gyerekét ledobni a tíz emeletnyi mélységbe.

Kohányi Ferenc
Kohányi az ítélet kihirdetése előtt a Legfelsőbb Bíróság megőrzőjében (MTI Fotó: Manek Attila)

Aztán az igazságügyi orvosszakértő következett, aki választ adott a kérdésre, ami mindenkiben, aki hallott a történtekről, először felvetődött. A vádlott nem elmebeteg, nem gyengeelméjű. Szellemi leépülésben vagy tudatzavarban sem szenved. Egyébként kóros személyiség. Érzelmi élete rendkívül sivár, szűk látókörű, önző, senki más nem érdekli, csak a saját érdekét tartja szem előtt. Hangulatilag labilis, sértődékeny, bosszúállásra hajlamos, életvezetése egyenetlen. Alapvetően antiszociális személyiség. A bűncselekmény elkövetésekor tisztában volt tettének következményeivel.

Mivel Kohányi már a letartóztatása óta tudta, hogy ha beszámíthatónak találják (“Nem kellett ahhoz orvosszakértőnek lenni, hogy az ember megállapítsa, az-e” – így Solymosi István), fel fogják akasztani, az ítélethirdetésen sem roppant össze. Korábban, a nyomozati szakaszban is kommunikált a rendőrséggel, nem az volt rá jellemző, mint egy betörőre vagy egy “átlagos” gyilkosra, aki védekezni akar, ezért tagad – emlékezett vissza Solymosi.

“Irgalmas ítéletet kérek” – mondta védője a perbeszéd során. Mi mást mondhatott volna még?  Miközben pedig az ügyész utolsóként azt mondta a bírónak, hogy erre az emberre a legsúlyosabb büntetés kiszabását kéri, oldalra fordult és Kohányi szemébe nézett. Solymosinak ez a pillanat belevésődött az emlékezetébe, hiszen az, hogy az ügyész a vádlotthoz beszél, egyáltalán nem szokványos.

Kohányi Ferenc az utolsó szó jogán ennyit mondott:

“Én követtem el a bűncselekményt, de nem én vagyok a felelős. Ha a feleségem nem hagy el, nem öltem volna meg egyiket sem.”

“A Miskolci Megyei Bíróság 1981 októberében ítélte halálbüntetésre Kohányi Ferencet, előre kitervelten, különös kegyetlenséggel, több emberen elkövetett emberölés bűntette miatt. (…) A Legfelsőbb Bíróság 1982. január 14-én az elsőfokú bíróság ítéletét helyben hagyta. A védő Kohányi Ferenc érdekében kegyelmi kérvényt nyújtott be, de elutasították. Az ítéletet pénteken végrehajtották” – olvasható a Népszava 1982. február 6-i számában az MTI-hír.

A háromszoros gyermekgyilkos volt az utolsó elítélt, akit Borsod-Abaúj-Zemplén Megyében felakasztottak.

kohanyi_avas_kilato
Idézet az Avasi kilátón a Pokolgép – Újra születnék című dalából (fotó: Kecskeméti Dávid)

Köszönet Bezsenyi Tamásnak a cikk megírásához nyújtott segítségért.

(Címlapkép: Manek Attila/MTI)

Kövessen minket Facebookon!

Ossza meg a cikket

Ne maradjon le, kövessen minket YouTube-on is!

Hozzászólások

Videók

Szívesen olvasna hasonló cikkeket? Csatlakozzon Facebook-csoportunkhoz!