Azért szomorúak a képeim, mert magyar vagyok

Éder Krisztián másfél éve költözött ki New Yorkba, mert megunta az itthoni köreit. Az egykori tinisztár szép hosszú interjúban mesélt a magyar divat helyéről a világban, New Yorkról és a magyar depresszióról.

Éder Krisztián pár évvel ezelőtt még SP néven nedvesítette dalaival lányok ezreinek bugyijait, aztán először a zenéből lépett át a divatfotózás világába, majd amikor ebben is a magyar csúcsra ért, úgy döntött, kiköltözik New Yorkba, és ott is megpróbál a csúcsra érni. Bár a csúcstól még messze van, másfél év alatt saját bevallása szerint elérte, amit akart, és az Instagramja is arról árulkodik, hogy már nem csak Mihalik Enikő és Palvin Barbara haverja az USA-ban. Az ünnepekre hazalátogatott Magyarországra, és mivel mindig nagyon szeretünk olyan magyar sztorikkal foglalkozni, amik nem a külföldi mosogatásról és az elviselhetetlen életről szólnak, le is ültünk vele beszélgetni egy jót.

Mit csinálsz itthon?

Karácsonyra jöttem haza, Sopronban töltöttem egy hetet a családdal, a barátokkal pedig Budapesten még egyet. Úgy 3-4 havonta jövök haza, legközelebb májusban érkezem.

ederkrisztian1
fotó: Horváth András

A többség annyit lát belőled, hogy az elkényeztetett tinisztár kiment New Yorkba, de igazából mit csinálsz?

Sosem voltam elkényeztetett, de persze értem a hasonlatot. Építem kint a kapcsolati hálómat. Fotózok. Kimentem egy viszonylag jó portfólióval de mindenféle ismertség nélkül. Az első fél évben fotóasszisztensként dolgoztam nagyobb fotósoknál, mostanra kezdtek elindulni a dolgaim.

Hogy néz ki az, ha valaki kitalálja, hogy az USA-ban akar fotózással foglalkozni? Mit kell csinálni?

Az az alap, hogy eltökélt vagy és van hozzá affinitásod. Az nem opció, mint sok helyen itthon, hogy valakinek az unokatestvérének a haverja vagy egy fényképezőgéppel, és puszira kapsz meg a kvalitásaidtól messze eső munkákat. Borzasztó erős a mezőny, van ezer fotós, és annak minimum a 30 százaléka nagyon tehetséges. A vízum a legnehezebb, de ha az megvan, akkor is nagyon hosszú folyamat vezet az érvényesülésig. Én szerencsés voltam, hogy megismertem az egyik legtehetségesebb klasszikus koncertzongoristát, Ádám Györgyöt, ő segített a vízum-bonyodalmakkal.

Jelentett az valamit, hogy te a magyar divatfotózás egyik csúcsáról érkeztél?

Pár kaput kinyitott, mert a régi munkáimmal fel tudtam kelteni emberek érdeklődését. De nem vártak a reptéren éljenezve és munkákat kínálva.

Kint egy senki vagyok, a nulláról indulok teljes mértékben.

Nyilván voltak ezer éve ott élő emberek, akik pont ugyanezt akarták csinálni. Nem voltak emberek, akik inkább haza zavartak volna?

Az a nagy különbség az amerikai és a kelet-európai mentalitás között, hogy ilyen szintű köpködés nincs. Nyitottak az újra, ez pedig sokaknak ad lehetőséget. Sokkal nagyobb a piac, így többen is férnek el rajta.

A kinti barátaid szoktak szívatni azzal, hogy Magyarországon tinisztár voltál?

Persze. Egy ideig próbáltam nem hangsúlyozni, de az internet nem felejt. Amikor az első modellügynökséggel elkezdtem dolgozni, arra lettem figyelmes, hogy

az érkező modellek második mondata az volt, hogy én voltam Magyarországon Justin Bieber

és mutassak már valami klipet. Először lecsesztem a barátomat, aki elterjesztette, de azt mondta, hogy ez pont nem egy olyan dolog, amit takargatni kéne. Ad egyfajta pluszt a karakteremhez, ami nem biztos, hogy megvan egy másik fotósban. Nem a kvalitásaimról beszélek, hanem arról, hogy produkciós oldalról is sokat tanultam, és a zene mindig masszív része volt a vizuális munkáimnak.

A költözésed idején elég diplomatikusan fogalmaztál az okokról. Azóta mersz keményebben fogalmazni?

Őszintén vallom most is, hogy azért mentem ki, mert úgy éreztem, kimaxoltam a lehetőségeim és elkezdtek fogyni az ambícióim. Hiába voltam anyagi biztonságban és dolgoztam rengeteget, csak futottam körbe és daráltam a munkákat ugyanazzal a pár klienssel, és ez egy idő után unalmassá vált. A fő indok egyértelműen ez volt. De az sem nagyon segített, hogy folyamatos depresszív és nyomasztó hangulat veszi körbe az embert itthon, ami nagyban rányomja a bélyegét a hétköznapokra.

Most már ki mered jelenteni, hogy jó döntés volt?

Akkor is azt gondolnám, ha nem váltak volna be eddig a kinti számításaim. Egy kreatív ember életében  mindig kellenek az éles váltások.

Egy New Yorkhoz hasonló városban élni pár évet és beszívni az ottani energiát egyszerűen nem lehet rossz döntés.

De szerencsére minden úgy alakul eddig, ahogy terveztem.

Fel se merült, hogy bebukod az egész amerikai álmot és haza kell jönnöd?

Dehogynem, az első nyolc hónap minden reggelén megfordult a fejemben, hogy mi az istent csinálok itt? Nem alapozhattam arra, hogy van pár modell ismerősöm, hiszen ennél azért komplexebben működik a divatipar. Lelkileg nagyon nehéz volt az első egy év.

Az amúgy beugrónak számított valahova, hogy jóban vagy Mihalik Enikővel és Palvin Barbarával?

Mivel mindketten nagyon nagy nevek és a portfólióm 40 százalékát ők tették ki, persze segített. És emellett mindketten próbáltak vinni ide-oda, bemutatni embereknek, hogy megismerjem a kinti szcénát, amiért borzasztóan hálás vagyok. A divatvilág, mint sok más ipar, sokkal inkább szól a politikáról, mint csak és kizárólag a tehetségről. Minden a kapcsolatokon múlik. Kivel pörögsz, kivel dolgozol, ki a kliensköröd és kik a barátaid. Ha nem vagy szociális típus, akkor nyugodtan megveheted a visszajegyed.

Budapesten tulajdonképpen az éjszakai élet krémjéhez tartoztál, nem idegesített, hogy New Yorkban egy senki vagy pár jó ismerőstől eltekintve?

Nekem igazából elegem volt abból, hogy mindenki megismer, egy álszent mosollyal vagy egy kamu utálattal az arcán. Mindig előítélettel álltak hozzám. Ott a nulláról indultam, nem úgy nyitottak, hogy “jaj te vagy az a köcsög abból a szarból.” Egyáltalán nem volt para, hogy nincs múltam, kifejezetten élvezem.

Amikor tavaly házaltam nálad ezzel a beszélgetéssel, azt mondtad, hogy még nincs miről beszélni. Most mi változott, miről lehet beszélni?

Jó pillanatomban kaptál el reggel 4-kor a Larmban. Egyébként pedig sok mindenről. Rengetegen írnak, hogy gondolkodnak egy hasonló lépésen és fontosnak tartom, hogy bepillantást adjak az életem ezen szakaszába, ne csak a csillogó időszakokba.

Általában kerülöm a közhelyeket és nem is tartom magam egy ilyen szempontból szentimentális típusnak, de valahogy mindig valósággá válik minden, amiben nagyon bízom és amit nagyon szeretnék, amiért sokat dolgozom. Tehát minden buktató ellenére is csak azt tudom mondani, hogy megéri kitartani a terveink mellett, valahova mindig elvezetnek.

Mennyit kellett várnod az első komoly munkára?

Az első fél év angoltanulással és kétségbeesett kapkodással telt. Ameddig nem volt vízumom nem is dolgozhattam volna. Körülbelül nyáron kezdtek beindulni a kisebb munkáim, az első nagy fotózásom pár hete volt az egyik kedvenc magazinomnak, a Wall Street Journalnak.

Olyan munkád volt, aminek semmi köze nem volt a fotózáshoz?

Nem kifejezetten. Bár kábeleket tekergetni és kávéért rohangálni a fotósnak nem kifejezetten a kreatív álom. Másod/harmad-fotóasszisztensként dolgoztam viszonylag sokat. Ez is jó volt, mert láttam közelről, hogy az ami ott folyik a fotózásokon és az ami itt, nagyjából olyan, mint összehasonlítani egy Újpest-Fradit és egy Manchester-Bayernt. Sok átfedés nincs. Szuper tapasztalat volt és a számlákat is tudtam belőle fizetni.

Most már teljesen megélsz abból, amit kint csinálsz, vagy még a tartalékaidat éled fel?

Egyértelműen nem olyan szinten mint itthon, de már megélek, alakulok.

Reálisan nézve hol tart a magyar divatvilág? Tényleg a magyar lányok a legszebbek?

Van benne valami, Axente Vanessza, Barbi és Enikő is világszinten elismert modellek, mindhárman ott vannak az ötven legnagyobb névben. Top magazinokba és a legnagyobb márkáknak fotózzák őket a legjobb fotósok. Kreatív oldalról is rendben vagyunk, Hapák Péter, Perlaki Márton, Tombor Zoltán, Moró Máté, csak hogy pár fotóst említsek a menő magyar fotósokból.

Mi a legnagyobb különbség Budapest és New York között?

A mentalitás és az életszemélet. Itt mindig azt nézik, hogy miért nem fog sikerülni valami, miért rossz az, amit kitalálok, kint pedig az ellenkezője. Nem opció, hogy ne sikerüljön és mindenben a pozitívat látják. De, hogy egy hülye példát mondjak:

amikor letoltam a hajam sok év után, a kinti barátaim szanaszét dicsértek, hogy mennyire jó és, hogy szuper döntés volt. Aztán hazajöttem és egy hétig hallgattam hogy úgy nézek ki mint egy végső stádiumos leukémiás, ami még a legjobb indulattal sem hangzik viccesen.

Onnan nézve is ennyire panaszkodósak a magyarok?

Persze, de ezen nincs mit szépíteni, én is szeretek panaszkodni. Sírva vigad a magyar, ez soha nem fog kiégni belőlünk.

Azért voltak szomorúak a dalaim és azért szomorúak a képeim, mert magyar vagyok: én akkor tudok jó dolgokat létre hozni, ha törés van az életemben, lehet az párkapcsolati vagy családi.

A pozitív dolgok soha nem inspiráltak, úgyhogy próbálom előnyömre fordítani a rosszat. Szerencsére olyan nem lesz soha, hogy nem tudok miről panaszkodni, hiszen magyar vagyok.

Miben jobb Budapest, mint New York?

New York sok szempontból műanyag és felszínes. Sokszor hamis a mosoly az emberek arcán, míg Budapest egy nagyon valódi és igazi lelkülettel rendelkező város. Sokszor nagyon depresszív, de minden elemében igazi. Imádom mindkettőt.

Az USA-ban amúgy éreztél valamit a választási hajcihőből?

A választások előtti egy hétben New Yorkban voltam, és a szavazás előtti napon indultunk el autóval Los Angelesbe. Fogalmam se volt róla, ki szavaz Trumpra, nem is találkoztam olyannal, aki nem utálja. Ahogy elhagytuk a várost, kiderült, hogy ott mindenki rá szavazott. Úgy néztek ránk a New York-i rendszámos autóval, hogy attól féltem, kiszúrják a kereket.

Magyarországon nagy társaságban mindenki kivonja magát a politikai beszélgetésből, míg az USA-ban nagy hagyományai vannak a valamelyik táborhoz csatlakozásnak. Szerinted ez miért van?

Én azért vonom ki, mert analfabéta vagyok ebben.

Talán azért van, mert kint a kormánynak nem biztos, hogy befolyása van olyan területekre, mint a művészetek, a kreatív ipar, vagy a zenei piac, míg itthon meg van.

Talán ez adhat okot a félelemre művészeknek, azért kevésbé merik kijelenteni a véleményüket, mert nem tudják, ez milyen anyagi vonzattal járhat.

Azért figyeled a magyar történéseket?

Egy ideig néztem, de töröltem magam Facebookról, mert meguntam a menekültellenes vagy menekülttámogató híreket. Meg azt, hogy 0-24-ben tőlem kérik a Palvin Barbara telefonszámát. Híreket olvasok természetesen, és a Sztárban sztárt is néztük a lakótársammal.

Hol látod magad öt év múlva?

Hú, az para, már 33 leszek. Az több, mint 30! Nem tudom sajnos, biztosan azt csinálom, amit szeretek. Ilyen távlatban soha nem gondolkodom.

A zeneiparba soha nem térsz már vissza?

Most vettem egy zongorát, amit be is raktam a hálószobámba. Egy ideig gondolkoztam rajta, hogy csinálok egy visszatérő raplemezt, elég sok szöveget írok mostanában és néha New Yorkban felmegyek open micos (egy buli, amin mindenki beállhat énekelni – a szerk.) bulikba, és ott rappelek 20 percet magyarul. Ezzel nagyjából ki is élem a vágyaimat.

Nem tudom kihagyni a kérdést, amin már sok ideje izgulunk: volt köztetek valaha bármi Palvin Barbarával vagy Mihalik Enikővel?

Azt csak a Jóisten tudja.

Kövessen minket Facebookon!

Ossza meg a cikket

Ne maradjon le, kövessen minket YouTube-on is!

Hozzászólások

Videók