A Fegyvertelen katona Mel Gibson személyes bocsánatkérése lett

A Fegyvertelen katona nem éppen Gibson legjobb filmje, de egy biztos recept arra, hogy Hollywood visszafogadja.

Ősszel már bőségesen írtunk Mel Gibson hollywoodi passiótörténetéről, és meg is jósoltuk, hogy a Fegyvertelen katonával a feltámadás szakaszába léphet a kitaszított rendező. A film nagyon sokszor átlépi a jóízlés határait, de így is a legbiztosabb módja annak, hogy Gibson

visszakérlelje magát az álomgyárba.

Nézzük csak, milyen történetet mutatnak be: a főszereplő, Andrew Garfield egy keresztény férfit játszik, aki életében már kétszer óriási hibát követett el erőszakoskodásával (Khm, Gibson). Első alkalommal puszta ostobaságból, másodszor pedig azért, mert akkor ez tűnt helyesnek: utána persze rájött, hogy ez semmire nem lehet megoldás (KHM GIBSON). Emberünk tudja magáról, hogy kilóg a sorból, de büszkévé akarja tenni hazáját, és bebizonyítani, hogy van helye közöttük. (GIBSOOOOON)

A Fegyvertelen katona tízperces álló ovációt kapott a Cannes-i filmfesztiválon, de ez javarészt nem a film színvonalának szólt. Ez a témaválasztás gyakorlatilag telitalálat: egy amerikai produkció, ami egy pacifista hazafiról szól, egyszerűen nem veszíthet, pláne egy olyan biztoskezű direktortól, mint Mel Gibson.

Ha visszaemlékszünk, az Amerikai mesterlövészt is egekbe magasztalta az amerikai kritika, de nemzetközi szinten azért nem voltak annyira elragadtatva tőle. Mivel ez viszont most nem Clint Eastwood, hanem Mel Gibson, ezért ezt egy jókora giccsömlennyel együtt kapjuk, de ez is simán megfogja a közönség egy részét.

A film egyébként iszonyatosan brutális, vérengző képsorokat is tartalmaz,

de számomra sokkal inkább gyomorforgatók voltak azok a jelenetek, ahol a huszadik lassított felvétel alatt szóló ária keretében majdhogynem a főhős mennybemenetelét kellett végignéznem. Ettől függetlenül azért kapunk kárpótlást: amikor a Fegyvertelen katona cselekménye tényleg mozgásban van (kábé a játékidő negyven százaléka), akkor elég nehéz levenni a szemünket a vászonról.

Nagy kár, hogy a főhős előéletét bemutató (egyébként szintén ömlengő) felvezető rész másfél órára nyúlt, mert egy ötven perc után az ember elkezd azon gondolkodni, hogy rossz filmre váltott jegyet. Mivel a civil mellékszereplők a Hugo Weaving által játszott alkesz apukát leszámítva mind kartonpapírok, érthetetlen, hogy miért kaptak ennyi időt, miközben a katonák közül még a legapróbb háttérkarakter is szórakoztató és érdekes.

A háborús jelenetekkel viszont pontosan annyira brillírozik Gibson, mint azt várnánk, szóval azért nem fogunk csalódottan kijönni a moziból.

  • Óriási feszültség,
  • repkedő agyvelő,
  • szétszakadó testek és
  • agyba égő halálsikolyok

– körülbelül ez foglalja össze az utolsó egy órát.

Az összképet viszont sajnos pont az rontja el, hogy egyszerre két produkciónak is tekinthető: remek háborús filmnek, és giccses bocsánatkérő filmnek is, és pont utóbbi az, amivel picit talán túlzásba esett.

De látható, hogy bevált a dolog: a tízperces álló ováció egyáltalán nem a Fegyvertelen katonának, hanem a visszatérő Mel Gibsonnak szólt. De nem baj, hiszen így legalább újra bekerülhet a felsőbb filmes berkekbe, ahonnan már olyan régóta hiányolják őt a nézők. Az amerikai filmrajongóknál ez pedig egy biztos találat, és ennél több nem is kell, hogy az egyik legnagyobb régi motoros újabb esélyt kapjon.

Kövessen minket Facebookon!

Ossza meg a cikket

Ne maradjon le, kövessen minket YouTube-on is!

Hozzászólások

Videók

Szívesen olvasna hasonló cikkeket? Csatlakozzon Facebook-csoportunkhoz!