Nyugat-európainak érezné magát? Irány Grúzia!

Tbilisziben tölteni egy hétvégét az egyik legjobb dolog, amihez hozzásegíthet minket egy fapados.

A fapados járatok sűrűsödése és egyre változatosabbá válása miatt végre tényleg nem számít különösebb luxusnak elrepülni valahova pár napra: kis odafigyeléssel akár a MÁV alatti jegyárakkal repülhetünk sokkal érdekesebb helyekre, mint ahova a MÁV bármikor is elvinne, ahhoz pedig tényleg nem kell kreativitás, hogy többet tudjunk kihozni három-négy nap Berlinből, mint ugyanennyi Pozsonyból vagy Zágrábból. Egzotikum még így se nagyon fér bele, mert hát valljuk be, Európában tényleg szinte mindenhol ugyanannak az alapnak a módosított verzióit kapja az ember, de menni már lehet, és egy kis szervezkedéssel azért kaphat valami olyat is, ami egy nyugaton már sokszor járt magyar szemével is különleges. Például Grúziát, amiről a legtöbben annyit tudunk, hogy fura betűkkel írnak, ott vannak a Kaukázusban az őket állandóan csesztető oroszok által nyomorgatva, és az eddigi történelmük leginkább a szívásról szólt, aminek köszönhetően még most is csak ismerkednek ezzel a szabad világ és fegyverek nélküli hétköznap dologgal.

img_1424

Bár Grúzia elvileg a túrázók Mekkája, a főváros Tbiliszi csodásan alkalmas párnapos városnézésre túra nélkül is. Nem azért, mert olyan őrült sok látnivaló van (tulajdonképpen erőltetett menetben egy nap alatt be lehet rohanni mindent), hanem mert egyszerűen beszippant a hangulat. Ahogy már előttem ezerszer leírták, Tbiliszi annyira a határán van Európának és Ázsiának, hogy néha nem csak utcánként, hanem házanként is változik: azt az ember már Belgrádban is megkapja, hogy bármifajta városrendezés nélkül egymás mellett helyezkednek el az épphogy nem lakhatatlan lakóházak és a frissen felhúzott épületek, de az még Szarajevóban is kiemelkedő teljesítmény lenne, hogy a világ egyik legmagasabb vallási épületei közt lévő Szentháromság-székesegyház körüli környék annyira kilátástalanul le van lakva, hogy azt is nehéz elképzelni, hol lehetne nekikezdeni a felszámolásának.

Életkép Tbilisziből, három percre a város egyik büszkeségtől.
Életkép Tbilisziből, három percre a város egyik büszkeségtől.

Emellett kötelező látványosság még a már nem aktív Szakasvili elnök modernizmus mániájának nyomaként ott maradt Béke híd, ami annyira nem illik az omladozó városba, hogy sikerült is jelképpé válnia.

Látja azt a mindenből kilógó hidat? Na, az a Szabadság híd.
Látja azt a mindenből kilógó hidat? Na, az a Béke híd.

Természetesen kötelező buli fellibegőzni az Európa térről az erődbe is a szép kilátásért, illetve siklózhatunk is a TV-torony felé, ahol meglepő módon megint csak gyönyörködhetünk a szép kilátásban, plusz meglepődhetünk az oda telepített mini-vidámparkon. A nagyon lelkes turisták bemehetnek még természetesen a nemzeti múzeumba is például, de ha kevés az idő, az csak elveszi az időt a lényegtől.

Na de mi a lényeg?

Az, hogy Tbilisziben a legkirályabb dolog piálni és kajálni. Lehet itt magyarázkodni a természeti szépségekről, de annál egyszerűen nincs jobb program ott, mint 4-5 különböző étellel telepakolni az asztalt, és habzsolni, ameddig csak bírunk. A sajtpiteként leírható hatchapuri kötelező kör, sajtokkal úgy általában elég jól fel vannak szerelkezve, de a különlegesen jó grillezett húsokkal is érdemes próbálkozni, és bár azt nem próbáltam a hazai túladagolás miatt, de pörköltszerű ételekben is erősek arrafelé. A klasszikus két fogásos technikát érdemes elfelejteni: a levest nyilván először hozzák, onnantól viszont általában elszabadul a pokol, szóval társaságban érdemes úgy számolni, hogy mindenki beleeszik mindenbe, amit az asztal közepén talál. Nem ez az egyetemes univerzum legváltozatosabb konyhája, de két-három hétig valószínűleg örömkönnyeket zokogva tudnék rajta élni. Ha valaki valamiért nem akarna belemerülni a grúz nemzeti ételekbe, akkor nagyon örülhet annak, hogy

ott még létezik a Budapestről fájóan rég kivonult Wendy’s étteremlánc.

Visszafogott grúz étel.
Visszafogott grúz étel.

Térjünk az italra: ahogy a térségben mindenki, úgy a grúzok is nagyon szeretik az alkoholt. Magyarországról nézve kicsit irigylésre méltó cserébe az, hogy a használható (magyar szinthez képest is büszkén reklámozott) borállományuk mellett a grúz ivósörök is teljesen rendben vannak az Arany Ászokhoz szokott gyomornak, de nem nagy truvájság jó konyakhoz és persze vodkához jutni. Ez utóbbit elég komolyan veszik, két deci alatt csak nagyon kevés helyen adnak ki vodkát, és persze az igazi főnök érzés az, amikor egy félliteres kancsóban rakják ki az asztalra pár pohárral, hogy akkor most el lehet kezdeni inni. Itt jön a finom és zsíros ételekből és jó minőségű italokból következő dolog, hogy

Tbilisziben eszméletlenül jól be lehet rúgni.

Mindenhol be lehet persze, de Tbilisziben jól láthatóan nemzeti sport egy emberesebb piálás, és ezért mindenki nagyon decensen és lelkesen csinálja: a kocsmákban még vasárnap este is volt élet, és még csak nem is mi voltunk a legittasabbak.

Errefelé így illik vodkázni.
Errefelé így illik vodkázni.

Ahhoz képest, hogy mennyi részeg van, tényleg egy percig sem éreztük magunkat veszélyben: ottlétünk során egyszer méregettek minket az átlagosnál erőteljesebben férfiak, de akkor is összeraktuk, hogy egy melegbarát helyre ültünk be, és a méregetésben sokkal több szeretet volt, mint amit azt először feltételeztünk. A biztonságérzetet jól segíti a sok rendőr is, amihez kapcsolódik az ország egyik legszórakoztatóbb története is: 2004-ben az elnök konkrétan minden rendőrt kirúgott, annyira korrupt volt a szervezet, majd amerikai segítséggel felépített egy olyan állományt, amiről már el lehet hinni, hogy a lakosság érdekeit nézik.

Azzal pedig ne finomkodjunk, aminek mindenki örül:

egyszerűen rettentő olcsó az egész.

Magyar ember ritkán érezheti azt, amit egy Angliából ide látogató érez pár napig, de Tbilisziben egyszerűen annyira semmi pénzekért lehet élni, hogy igazából számolgatni is felesleges, úgyis mindenre van pénz. Olcsó örömök ezek, de aki a magyar középosztályból azt állítja, nem tud annak teljes szívből örülni, hogy pár sör árából elsőrangú vacsorát kap, az hazudik.

Amúgy elég szép város éjszaka is.
Amúgy elég szép város éjszaka is.

Mi a szívás?

A nagy lelkendezés mellett azért megemlíteném a hátrányokat is: ha Wizz Airrel mennénk (maximum 30 ezerből megvan oda-vissza), akkor Kutaisziben szálllunk le, ahonnan a legegyszerűbben a Georgian Bus nevű társasággal a vacak utak és a havas Kaukázus miatt úgy 3,5-4 óra eljutni Tbiliszibe. Lehet intézni egyéni fuvarokat is, amik valamivel tágasabb helyet és valamivel kevésbé koszos buszokat jelentenek, de az időn ez se fog segíteni, ahogy azon sem, hogy

a grúz sofőrök komoly része olyan lelkesen cigizik menet közben,

mintha nem 10-20 ember szívná be a füstjüket.

Kellemes utazás Tbiliszi felé, koszos és füstszagú busszal.
Kellemes utazás Tbiliszi felé, koszos és füstszagú busszal.

Én nem vagyok kényeskedő típus, de azért kicsit tényleg el tud szomorítani, ha a 3 órás repülőút után még kicsit többet eltöltök egy buszon az éjszaka közepén. Megoldás lehet még, hogy ott töltünk egy kis időt az amúgy a reptértől kifejezetten messze lévő Kutaisziben, de egyrészt az utazást akkor is csak halogatjuk, másrészt Kutaisziben tényleg annyira nincs semmi, hogy ennyi erővel bármelyik magyar megyefőn is eltölthetjük ugyanezt az időt.

Ha ezt a kis szenvedést kalandnak fogjuk fel, márpedig miért ne fognánk, akkor Grúziánál tényleg kevés mókásabb kirándulást lehet szervezni.

Pláne ha még abban a korban van a potenciális utas, amiben még nem tartja cikinek már a reptéren elkezdeni inni.

(A képek nagyrészét én készítettem, ennek megfelelően nem lettek jók.)

Kövessen minket Facebookon!

Ossza meg a cikket

Ne maradjon le, kövessen minket YouTube-on is!

Hozzászólások

Videók